2013. december 20-án  gimnáziumunk néhány lelkes tanulója és tanára a marcali kórházba látogatott, hogy a betegeknek egy kis műsorral karácsonyi hangulatot teremtsen.

A résztvevők: Pántics Luca (9. Ny), Szabó Eszter (10.B), Bodai Olívia, Erdei Renáta, Kispál Kitti, Nagy Kitti, Veres Lilla (11. E), Dombóvári Krisztina, Dudás Péter, Horváth Dávid, Kovács Brigitta, Kozma Krisztián (12.E), Kozma Bernadett, Borosné Gyarmati Cecília tanárnők.

Az esemény kapcsán Kozma Bernadett tanárnő fogalmazta meg  gondolatait.

 ALÁMERÜLÉS

Vezényszóra szeretni, vagy tényleg belőlünk fakad? Hagyomány vagy vágy? Melyik számunkra a karácsony?
Rohanunk, folyamatosan, és ez (is) jó indok, magyarázat arra, miért nincs időnk, energiánk a bennünket körbevevő világra – a tökéletes csodára.  A fizikai haladás közben átvágtatunk néhány, mindenképp és csakis a hipersebes interneten elénk ugráló bölcs gondolaton, amelyeket elolvasva kettő másodpercre jobban érezzük magunkat, hiszen nem, mi nem ütöttünk el, nem raboltunk ki, nem loptuk meg, nem vertük agyba-főbe; jók vagyunk.

Jók és magányosak.

Ó, persze, ott van velünk egy egész regiment ember: család, gyerek, szülő, barát, haver, ismerős, kolléga, szomszéd… Nevek, arcok, életek, de gondolatok és érzelmek nem. Azok az övék. Lehet, hogy néha elindulnak felénk a lelkükkel is, de mi rohanunk…folyamatosan…és ez (is) jó indok, magyarázat arra…

De ha időnként van merszed megállni, ledobni a láncot, misztérium-pillangó lesz a közöny-bábból: törődés, odafordulás, szeretet, emberség. Vannak, akik dacolnak a világgal, szembefordulnak a pörgő áradattal, az országnyi keservvel, a gazdag talaját folyton meglelő ítéletekkel és előítéletekkel- ők örökkévalóságot hoznak egy kis időre. Mindegy, kik ők, önnönmaguk a lényeg, az ember és az emberség.

Kis csapat ácsorog egy hétköznapi, szürke parkolóban, vastag kabátok és csizmák, színes sapkák forgataga, azzal a soha vissza nem térő felhőtlen szférával, amely a gyermek- és kamaszkor sajátja. Valószínűleg nem ér el hozzájuk a decemberi hideg, dacolnak a lélegzetüket késedelem nélkül  láthatóvá tévő mínuszokkal, és a belőlük áradó ifjú élet szerető mosolygást csal elő. Várnak, gyülekeznek. Nekik még nem kezdődött el igazán a tanév kezdetétől várt téli szünet, nekik még feladatuk van, önként vállalt, sokszor talán, amikor a többiek pihentek, míg ők rezignáltan próbáltak, sokszor talán elszidott feladat…
Tapintható a várakozás, mintha a körülöttük lévő levegőt egyre inkább kitöltenék az izgalom kis atomjai. Telefonok is előkerülnek, egyeztetnek. Aztán elindulnak. Ajtón be, hosszú folyosón át, fordulnak jobbra is, balra is, lépcsők, újabb ajtók. Nehéz megszokni a benti légkört, a hely már nevének említésekor megüli a testet… Kórházban vannak. Ők, a fiatal, egészséges, halhatatlanságuk teljes tudatában létező tizenévesek most önként alámerülnek az elmúlás előszobájában, az ott cseppet sem önként lakókhoz jöttek, nem rohannak haza, nincs indok és magyarázat, nincs kibújás, nincs visszaút sem… Elérte tudatukat a láthatatlan regulázó erő, csendesek, szép, szinte vezényelt sorban haladnak, és igyekeznek kívül rekeszteni érzékeiken a fojtó, nehéz levegőt, a kopott színeket, a sietős köpenyeket és a fáradt, sorsukba beletörődött tekinteteket, amelyekbe nehéz torokkaparó érzelmek nélkül belenézni, inkább nem is, csak előre… Suttogó pakolás, kis rendezkedés, a sarokban álló közös karácsonyfa fájón emlékeztet, miért is jöttek. A szeretetről, a születést ünneplő szerető családról, az eljövendő szép új világról énekelnek, szavalnak.

Betegségtől, lemondástól szomorú, könnyes tekintetek közt nehéz tisztán énekelni. Elcsuklik néha a hang, a szemüket inkább egymásra vetik, de azt is gyorsan elkapják, nehogy lássa a másik, hogy ugyanaz a gondolat zümmög valahol belül: csak ne sírjanak, kérlek, ne sírjanak, mi a következő sor, nem veszek levegőt, hogy ne érezzem, én aztán sosem leszek így…
Csendes a lélek, csendes az éj a dalban, együtt éneklik velük a betegek. Megtapsolják őket, és még meg kell küzdeniük a sírós hangon ismételgetett hálálkodásokkal is. Másfél évtizednyi törékeny lélek szól ki a kényszerű viccelődések mögül.

Ítélkezünk? Fensőbbséggel odadobott félmondatokkal véssük kőbe mások statáriális sorsát? Akkor csak figyeljük akár őket is néha, a morogva emlegetett, a bölcs felnőttek által oly sokszor elszidott ifjúságot: ma ők voltak azok, akik tanítottak bennünket, szavak nélkül, megszégyenítés nélkül, erőltetett tanulságok nélkül. Vezényszó sem kellett, hogy megálljanak, és leheletnyi időre belesimítsák a reszkető, összekulcsolt kezekbe a sosem érinthető szeretetet, az élet megkapó szépségét, odavarázsolják a ráncokra az áhítatot és a feledni tudást. Mert hatalmuk van az idő felett, a kíméletlen sors felett, minden felett, ahogy a hagyomány szerint egykor valaki, kétezer évvel ezelőtt remélte…

Mi vagyunk a jóság: így, együtt.